Harmadik fejezet

A következő hetek nehezek voltak. Yuuki küzdött, hogy összebarátkozzon Zeróval, miközben, ugyanabban az időben, a fiú harcolt, hogy távolságot tartson tőle. De lassan a gondosan felépített fala elkezdett omladozni Yuuki állandó kitartása és kedvessége alatt.
Ennek ellenére, volt pár hátráltatója ennek az útnak. A barátság szövődése már folyamatban volt, mert Yuukinak és Zerónak is túlságosan is szüksége volt a másikra.
***
- Jó reggelt Zero-kun! - köszönt Yuuki boldogan, ahogy belépett a konyhába, ahol már Kaien a vacsorát készítette, és Zero edényeket, tányérokat szedett össze, hogy megterítse az asztalt.
Zero megforgatta a szemeit a lány vidám köszöntésére, és átadta neki az edényeket.
- Kurosu-san, jó reggelt! - mondta vidáman mosolyogva.
A szőke férfi elfordult a tűzhelytől, arcán már-már túl boldog mosollyal is.
- Az én édes lányom! Hogy aludtál? - Az igazgató észre sem vette, hogy a vacsora már égett mögötte a tűzhelyen, bár az íze már nem is lehetne rosszabb, mint amilyen eredetileg volt.
- Nagyon jól, köszönöm - mondta Yuuki, és elkezdte megteríteni az asztalt, míg Kaien ismét főzni kezdett
Zero, ennek ellenére, mozdulatlan maradt és csak csendben nézte Yuukit.
Yuuki nemsokára felnézett rá, miután megérezte, hogy figyelik őt és kérdően megdöntötte a fejét. - Valami baj van, Zero?
Zero először nem válaszolt, csak elfordította a fejét Kurosura, majd vissza a lányra. Amikor a fiú éppen nem nézett rá, a lány elmozdult az asztal mellől, egyenesen Zero elé állva, kezeivel még mindig tartva a tányérokat, amiket még az asztalra kéne raknia.
A fiú szemei újra Yuukin telepedtek meg, és az ő örökös ránca elmélyült egy kicsit. - Ő a lányának hív, de te nem vagy az, ugye?
Yuuki szemei kikerekedtek, és az igazgató elfordult a vacsorától, ismét Zeróra nézve feszülten. Yuuki tekintete kissé megnyugodott, és a mosoly lassan lehervadt az arcáról.
- Nem - mondta kissé elmosolyodva, bánatosan. Néhány csendes pillanat után, amikor már úgy tűnt, hogy Zero nem fog beszélni ismét, Yuuki visszafordult az asztalhoz, arcán egy fényes, de nyílvánvalóan hamis mosollyal.
- Akkor miért vagy itt? - kérdezte Zero.
Yuuki megdermedt, és szemei Kurosura villogtak, mielőtt a tekintete megállapodott a földön. - A szüleim meghaltak.
Csend.
Yuuki ismét mosolygott és szembefordult Zeroval. Boldogan kezdett beszélni. - Én még mindig...
- Biztosan vagyok benne, hogy ők megérdemelték a halálukat.
Yuuki hangja azonnal elhalt, és egy pillanattal később, a tányérok kiestek a kezéből, és széttörtek a földön.
- Zero! - szidta Kurosu, majd az egyik kezét Yuuki vállára helyezte, amitől a lány összerezzent.
Yuuki kezei ökölbe szorultak, a düh és a fájdalom a szemében csillogott. Bár könnyek csurogtak le az arcán, a hangja erős és szilárd volt. - A szüleim jó emberek voltak. Az életüket áldozták, hogy megvédjenek. Nincs jogod mondani ilyen borzalmas dolgot, ha te nem ismerted őket.
- De ők nem emberek, hanem szörnyetegek voltak - mondta Zero dühösen, a lány szavai meg se érintették őt.
Yuuki haragja elhalványult, és minden ami maradt, az a fájdalom volt. Még több könny csurgott le az arcán, és a fejét kissé oldalra döntötte. - Én egy szörny vagyok? - Szemei nagyra nyitottak és ártatlanok voltak.
Zero szemei kikerekedtek, nyögve mondta a szavakat: - Nem, te nem, én nem úgy értettem...
Amikor Zero szavai elhaltak, kellemetlen csönd telepedett a konyhára.
Végül, Yuuki kezdett el beszélni: - Sajnálom, hogy a szüleidet olyan emberek ölték meg, mint én. De ez nem azt jelenti, hogy mindenki az én fajomból szörnyeteg, és nem minősíthető embereknek. Ez nem ad rá neked jogot, hogy ilyen borzalmas dolgokat mondj.
Zero hallgatott, de a sajnálat nyilvánvaló volt az arcán.
Ennek ellenére, ő nem mondott semmit se Yuukinak, ahogy a lány elment mellette, ki felé menet a konyhából.

***
Egy héttel később, mindannyian az ebédlőasztalnál ültek, és a vacsorájukat ették. Yuuki és Zero még mindig nem beszélt egymással azóta. Teljes csendben étkeztek, figyelmen kívül hagyva Kurosu próbálkozását, hogy rábírja őket a beszélgetésre.
Nemsokára a csengő megszólalt hangosan a tökéletes csendben.
Yuuki Kaienhez fordult reménykedő tekintettel, és amikor az bólintott, a lány felugrott a székéről és az ajtó felé kezdett el rohanni.
A lány kitárta azt, és egy igazi, ragyogó mosoly kúszott fel az arcára. Ezen a hideg, havas éjszakán, Kaname állt az ajtón kívül, egy sál volt a nyaka köré tekerve, fekete kabátját fújta a hideg szél. Fekete haja az arca körül táncolt, és enyhén mosolygott, amikor meglátta, hogy ki nyitotta ki az ajtót.
- Kaname! - kiáltotta Yuuki és szorosan megölelte a bátyját.
Kaname lehajolt, és a karjait a húga köré csúsztatta, mielőtt felemelte őt. Belépett a szobába és becsukta mögöttük az ajtót, mialatt Yuuki elhelyezkedet a mellén, és a fejét a hajába és a nyakába fúrta. A fiú kicsit megborzongott, mikor a lány meleg lélegzete elérte a bőrét, és tovább lépett a házba.
Megállt a konyha ajtajában, Yuukit lerakta a lábára, majd óvatosan a háta mögé tolta őt.
A lány kikukucskált Zeróra, aki felállt a székéről, és késsel a kezében, dühösen meredt Kanamére. - Egy másik vámpír - vicsorogta. - Egy másik vámpír, mint az a nő.
- Zero - kezdte Kaien, de már késő volt.
Zero Kaname felé futott támadó szándékkal.
Yuuki Kaname elé állt védelmezően, de Zerónak nem sikerült időben reagálnia, és megállítania a kését.
- Nem!
A kés belemélyedt Yuuki karjába, vére megfestette a ruháját és a földet. Zero szeme kikerekedett és Kaname magához húzta Yuukit.
Az idő mintha megfagyott volna, a csend túl hosszú volt.
Kaname felemelte a húgát a karjaiba, majd becsukta a szemét, és óvatosan lenyalta a vérét, megtisztítva így a sebet. Amikor készen volt, a világ leggyengédebb csókját nyomta a karjára oda, ahol már a seb be is gyógyult.
A fiú kinyitotta a szemét, hogy megnézze Yuuki könnyes arcát, de a szeme fájdalommentes volt. Felmelte a lány fejét, hogy egészen szembe legyen vele, és finoman megcsókolta az arcát, letörölve ajkaival a könnycseppeket.
A meghitt pillanat megtört, amikor Zero ismét Kanamére támadt. A kés belefúródott Kaname karjába, és a tisztavérű kellemetlenül Zeróra pillantott Yuuki után
A fiú zihálva meredt Kanamére, és még mélyebbre döfte a kést. - Ne merj még egyszer hozzá érni, vámpír! Vedd le róla a gusztustalan kezeidet!
Kaname finoman a lábára állította Yuukit, és bár a lány kicsit ellenállt, ismét a háta mögé tolta őt. Kirántotta a kést a karjából, és elöntötte a harag, amit eddig visszafojtott Yuuki miatt. Szemei pirossá váltak, és Zero megborzongott tőle.
A kés hangosan csattant a padlón, amikor Kaname ledobta azt a földre.
A következő pillanatban, a kezeit már Zero nyaka köré kulcsolta és a falhoz tolta, eléggé erősen ahhoz, hogy Zero felkiáltson, de a falat ne tegye tönkre. Yuuki azonnal megragadta Kaname karját, és megpróbálta rávenni, hogy engedje el Zerót. - Oniisama, kérlek hagy abba! Ne bántsd őt!
Kaname ügyet sem vetett rá ebben a pillanatban, és nem szakította meg a szemkontaktust a másik fiúval. - Tudod, hogy milyen bűn a vámpírok között, megsérteni egy tisztavérűt? Ha még egyszer bántod a húgomat, vagy engem, meg foglak ölni! - Kaname már csak suttogott, de még így is hallotta mindenki a szobában. - Ha bántod az én Yuukimat, olyan fájdalmakban lesz részed, hogy könyörögni fogsz a halálért. - mondta, majd olyan hirtelen szabadon engedte Zerót, hogy a fiú térdre esett.
Kaname gyengéden megfogta Yuuki kezét és szájához emelte. Visszanézett Zeróra és találkozott a tekintetük. Szemei ismét vörösen felvillantak, ahogy megcsókolta Yuuki tenyerét. - És én meg fogom érinteni Yuukit, akár tetszik, akár nem. Ő az enyém. Ezt soha ne felejtsd el.
***
Később aznap este, miután Kaname elment, Yuuki a szobájában ült, és a nedves haját fésülte. Mikor kopogtattak az ajtón, felnézett, és érezte, hogy Zero áll ott.
Yuuki habozott. - Gyere be!
Zero is hezitált az ajtó mögött, mielőtt kinyitotta azt és belépett. Becsukta maga mögött, majd lassan közeledett Yuuki felé, aki az ágyon ült. Próbaképpen leült mellé.
Csöndben ültek, és úgy tűnt, mintha több óra telne el, mire Zero végül megszólalt.
- Én... én sajnálom - mondta halkan. - Nem akartalak bántani.
- Semmi baj - felelte Yuuki. A lány ránézett, szemei kissé esedezőek voltak. - Bocsánatot kéne kérned Kanamétől is.
Zero egy pillanatig hallgatott, gondosan megválogatta a szavait. - Tőled bocsánatot kérek, hogy bántottam őt, de tőle nem kérek elnézést.
Yuuki elkomorodott. - Miért támadtál neki?
Zero megráncolta a homlokát, és az arca eltorzult. - Mert ő egy... - itt elhallgatott, és az alsó ajkát harapdálta.
- Vámpír? Mint én - fejezte be Yuuki.
- Igen - mondta Zero, és ránézett hirtelen. - De te más vagy!
Yuuki ránca elmélyült.
Hirtelen megragadta Zero gallérját, és a földre rántotta. Követte a fiút, és a földre szorította, majd a csuklóját a feje mellé szegezte. Zero küzdött, de ő nem volt méltó ellenfele Yuuki felsőbb erejének. A lány megmutatta neki az agyarait, mire Zero megfagyott alatta.
- Én ugyan olyan vagyok, mint Kaname. Vámpír vagyok és tisztavérű. Egy percig se hidd, hogy én különbözöm tőle, mert ez nem igaz. - Yuuki arca meglágyult, és Zero megnyugodott kissé. - Én szeretnék a barátod lenni, de igazán. És szeretném, ha te is a barátom lennél. De ez csak akkor lehetséges számunkra, ha elfogadod azt, ami vagyok.
Még így maradtak néhány pillanatra, mielőtt Yuuki elengedte Zerót és felállt. Pár másodperces habozás után Zero is így tett.
- Jó éjszakát, Zero-kun - mondta neki Yuuki, visszafordulva Zeróhoz, majd az ágya felé vette az irányát.
Zero megállította Yuukit azzal, hogy köré csavarta a karjait és kétségbeesetten ölelte.
A fiú arca el volt rejtve, és ő soha nem tudta volna meg, hogy sír, ha nem érezte volna meg a könnycseppeket, amik végigcsurognak a nyakán, vagy a nedves ingét, bár ez a lány nedves hajától is lehetett. Az igazat megvallva, ez egyáltalán nem is számított.