Ötödik fejezet

Néhány évvel később - Jelen
Yuuki belegabalyodva az ágyneműjébe, izzadtan riadt fel. A pulzusa csak úgy száguldott, légzése egyenetlen volt, megtörve a tökéletes csendet a szobában.
Visszafeküdt a párnájára, és kezeivel a szemeit takarta, hogy megakadályozza a könnyek kicsordulását.
Néhány perc múlva, kicsúszott az ágyából, és finoman kilépedelt a fa padlón az ajtó elé. Némán átsétált a folyosón, óvatosan, nehogy egy hanggal is felkeltse a többieket. Bizonyára mindannyian mélyen aludtak, hiszen világos volt még, a nap átsütött a folyosó végén lévő ablak függönyén.
Yuukinak sikerült lejutni a pompás lépcsősoron, ami a kollégium közös szobájába vezetett, mikor felfedezték őt.
Hallotta, hogy az ajtó kattanva nyílik ki a háta mögött, és egy álmos Takuma dugta ki a fejét a sötét szobából. Szőke haja fésületlenül állt a fején, és az arca fáradt volt az alvástól.
Megdörzsölte a szemeit az öklével, hogy eltörölje az utolsó nyomait is az alvásnak. - Yuuki mit csinálsz ilyenkor itt?
Yuuki távolabb állt látványosan. - Kanamét akartam látni.
Takuma sóhajtott. - Tudod, hogy nem szabad menned a szobájába. Az Igazgató direkt a kollégium két legmesszebbi pontjába tett titeket.
Még mindig remegve az álomtól, Yuuki halkan beszélt. - Szükségem van a bátyámra.
Takuma kilépett a szobájából. - Jól vagy? Szükséged van segítségre?
- Kanamére van szükségem.
Úgy nézett ki, mintha a fiú vitatkozni szeretett volna, de végül csak rámosolygott, gyengéden megfogta a kezét és elkísérte őt a folyosó végéig, Kaname szobájához. Tudta, hogy a lány kényszeríteni tudná, hogy engedje őt elmenni Kanaméhez, akár vele együtt, akár nélküle. Látta, hogy a lány reszket és az tény, hogy a lány kétségbeesésében, eléggé türelmes volt ahhoz, hogy ne használja rajta a hatalmát. Takuma is tudta, hogy ő úgyis meg fogja engedi neki, hogy lássa Kanamét.
Az ajtó kinyílt, mielőtt még a végére értek volna a folyosónak, és Yuuki egy apró, hálás mosolyt villantott Takumának, mielőtt még eltűnt volna a szobában.

***
- Yuuki - mondta Kaname, miközben becsukta maga mögött az ajtót, és követte a lányt az ágya felé. Húga lassú mozgása, és az enyhe görbeség a vállain, nyugtalanná tette őt.
A lány leült az ágy szélére, míg bátyja megállt előtte, és pislogva nézett le rá a kicsi, vékony alakjára. - Mi a baj?
Yuuki felnézett rá, a szeme teli könnyel. Gyakran pislogott, és igyekezett elfojtani őket, mielőtt azok utat törnek maguknak. - Volt egy rossz álmom. Apáról és anyáról...
Kaname megfeszült, de bólintott.
- Ma este van a haláluk évfordulója. - Zokogás szökött ki Yuuki szájából, mielőtt megakadályozhatta volna. - Már tíz éve...
Kaname hallgatott, míg Yuuki zokogása lassan kétszeresére nőtt. Végül, amikor a lány megnyugodott, letérdelt előtte. Rátette a kezét a térdére, és érezte a remegést a vékony, fehér hálóing alatt. Felcsúsztatta a kezét a derekára, és lehúzta őt az ágyról az ölébe. A lány odabújt a melléhez, még mindig remegve.
Kaname az ölében tarotta őt, amíg a lány abbahagyta a sírást, majd finoman eltolta a húga vállát addig, amíg meg nem látta az arcát. - Ők azért haltak meg, hogy megmentsenek téged, Yuuki. Nem sajnálják, ami történt. És én se. Az normális, hogy szomorúak vagyunk a haláluk miatt, de el kell fogadnunk, és nem gyötrődni emiatt.
- De... - kezdte Yuuki, de az érv meghalt az ajkán. Felemelte a kezét, és letörölte a könnyeit az arcán.
Kaname lehajolt, megcsókolta az arcát és egy szelíd mosollyal ajándékozta meg. - Mosolyogj Yuuki, és menj vissza az ágyba. Takuma aggódik, érzem, hogy az ajtó előtt járkál.
Yuuki tétovázott, de bólintott.
Kaname megcsókolta a homlokát. - Ma prefektusi feladataid is vannak, úgyhogy pihenj le. Naplementekor látjuk egymást.
Yuuki elhagyta Kaname szobáját, és Takuma visszavezette őt a kollégium másik végébe. Kanyarodva az egyik saroknál, Yuuki figyelmen kívül hagyta a többi éber vámpír jelenlétét, hogy elkerülje az összetűzést. Ruka csak egyszerűen felemelte az állát magasra, és egy pillantást se vetett a mellette elhaladó Yuukira.

***
Yuuki belépett az Éjszakai Tagozat klubhelyiségébe, ahol már minden vámpír összegyűlt pihenni a kanapékon, vagy kis csoportokban beszélgetni.
Mindannyian elhallgattak, amikor a lány megjelent, és csak bámulták őt, ahogy Kaname felé közeledett. Ő az egyik kanapén ült, egy szőke nő, és egy szintén szőke férfi mellett. Észrevette a lány kényelmetlenségét, amiért mindenki őt bámulja, így a derekára csúsztatta a karját, és szembeálltak mindenkivel.
Elmosolyodott kissé, majd megszólalt. - Mindenki, ez itt Kuran Yuuki.
Mindenhonnan zihálás hallatszódott, és halk beszélgetés. Egy pillantással Kaname elhallgatta őket.
Egy vámpír merészen előlépett, és kissé meghajolt, hogy teljesen Yuuki arcába nézhessen.
- Aidou! - mondta Kaname figyelmeztetően.
A szőke vámpír ügyet sem vetett rá. - Te Kuran Yuuki vagy?
A lány bólintott.
- Mi vagy te Kanamének?
A kérdés meglepte őt. Kaname már kezdett volna válaszolni neki, de a lány egy fejrázással elhallgattatta. - Kuran Yuuki vagyok. Kaname testvére... és menyasszonya.
A fecsegés újra kitört, most hangosabban.
- Csend.
A parancs Kanamétől azonnali csöndet eredményezett.
A szőke nő felállt a kanapéről. Ahogy elsétált Kaname és Yuuki mellett, a vállát durván Yuukinak lökte, és tovább indult.
- Ruka! - a szőkeség megállt a nevénél, és szembefordult Kanamével. - Soha ne tegyél többé ilyen ostoba dolgot, hacsak nem szeretnél büntetést kapni.
Ruka csak megfordult, és elhagyta a szobát.

***
- Szia, Ruka - mondta Yuuki valódi őszinteséggel. Ő már akkor tudta, hogy Ruka szerelmes Kanamébe, amikor a bemutatása napján drámaian kivonult. Bár semmit se tehetett, de lehetett jóindulatú a gyönyörű vámpír felé.
Ruka semmit se mondott, csak ment tovább a folyosón.
Yuuki sóhajtott kissé legyőzötten, és bocsánatot kért Takumától. Egyedül indult tovább a szobájába, és átaludta a napfelkeltét.

***
- Gyere vissza!
A parancs Yuukitól származott egy lánynak, aki már próbálkozott előbbre jutni. A nappalisok nem is tudták, hogy miért féltek a prefektustól - talán a hatalomtól a hangjában, amitől már eléggé megrémültek ahhoz, hogy Yuukinak ne kelljen ténylegesen cselekednie.
Yuuki megigazította a fehér zakóját, hogy az estisek egyenruhája tökéletesen álljon rajta, mire Kaname odaér hozzá. Mögötte Zero - a nappalisok sötét egyenruhájában - küzdött, hogy visszatartsa azt a sok lányt.
A nyikorgó kapu hangja azonnal felhívta a Nappali Tagozatos lányok figyelmét. Sikoltoztak, ahogy a csodálatos fiúk elkezdtek özönleni a kapuk mögül.
Yuuki rajta tartotta a szemét a lányokon, de ki kellett terjesztenie az érzékeit az Esti Tagozatra is. Amikor elmentek mögötte hallotta, ahogy pár vámpír suttogott neki egy "Hello Yuuki"-t vagy egy "Köszönöm Yuuki" üzenetet. Ruka egyiket se mondta természetesen.
Aidou megállt mellette, és a lány érezte a kezeit a vállán. A nappalis lányok füstölögtek, de tudták, hogy nem tehetnek semmit se. Aidou - szeretve a helyzetet, hogy a nappalisokat kínozhatja - lehajolt, és Yuuki fülébe suttogott, eléggé halkan ahhoz, hogy más ne halhassa. - Szép munka, Yuuki. Tartsd meg ezt a szokásodat.
A tisztavérű felé fordította a fejét, így szemtől szembe kerültek. - Menj órára, Aidou. - a parancsot egy fényes mosollyal tűzte meg.
- Milyen félelmetes, Yuuki. - Aidou ártatlanul mosolygott, majd hirtelen eltűnt, és helyébe Kaname érkezett.
A kezét Yuuki vállára rakta. - Jó estét, Yuuki.
- Oniisama - suttogta Yuuki annyira halkan, hogy csak ők hallhatták. A többi diák sejtette, hogy szerelmesek voltak, de nem tudták, hogy testvérek is.
Yuuki időben felébredt a kábulatból, mivel Zero keze Kaname csuklója köré fonódott.
- Nem kéne órára menned, Kuran?
- Milyen ijesztő, Prefektus - mondta Kaname. Elhúzta a kezét, mivel Zero elengedte azt, majd ránézett Yuukira. - Igaza van azonban, kedves lány. Órák után látjuk egymást - mondta, majd elindult az Esti Tagozat után, akik már eltűntek a látókörben, az osztálytermük felé.
Végül a lányok elmentek aludni, Yuuki és Zero pedig szétváltak, hogy megkezdhessék az őrjáratot.

***
A nap eltűnt a horizont mögött, és a sötétség elnyelte az akadémiát. Bár a telihold fényesen és gyönyörűen ragyogott az égen, árnyak törték meg a nyugodt és békés éjszakát.