Huszonkettedik fejezet - Epilógus

Két évvel később

Yuuki felemelte a fejét a nyüzsgő piacon, ahogy az őt körülvevő emberekén felüluralkodott egy másik, ismerős illat. A kezeit ösztönösen összekulcsolta szorosan, habár az illat aligha volt egy ellenségé.
Ügyesen átsuhant az emberek között Kaname felé, aki pár utcával volt messzebb, éppen hazafelé tartva.
Hogy lerövidítse az útját, egy sikátorba lépett be, így még Kaname előtt érhet oda házukhoz. A gyors gyaloglástól hányingert érzett, de szerette volna meglepni azzal bátyját, hogy már a lépcsőn vár rá.
Hirtelen valaki megmozdult a sikátorban, és a lány lassított, amikor egy férfi elállta az útját. Még így kora este is bűzlött az alkoholtól és szeméttől. Yuuki próbálta elkerülni őt, de amikor a férfi a karja után kapott, gondolkodás nélkül a falhoz vágta.
- Anyu.
- Pszt! Semmi baj, kicsim.
Fiát a kezénél fogva húzta az utca felé, hogy minél messzebb kerüljenek az eszméletlen férfitől. Már a második sikátoron mentek át, mikor meglátták a házakat, köztük a sajátjukat is. Mire elérték a lakásuk első lépcsőfokait, Kaname is feltűnt az út végén.
A férfi eddig emberi tempóban sétált, de mikor meglátta húgát, rögtön előtte termett.
- Yuuki - mondta sóhajtva. - Kellemes meglepetés tőled, de tudom, hogy vásároltál. Nem kellett volna emiatt hazajönnöd.
- Látni akartalak.
Kaname gyengéden rámosolygott. - Láthattál volna, ha hazaérsz.
- De én most akartalak látni.
A férfi kuncogott, majd lehajolt és ajkait a lányéihoz nyomta. Egyik keze kedvese arcán pihent, ahogy elmélyítette csókukat, míg a másik a gömbölyű hasához csúszott le.
- Apu!
Kaname ismét kuncogott, amikor elszakadt Yuukitól, majd a mellette álló gyerekre nézett, akinek a keze még mindig az anyja markában volt.
- Már megint kevertél valami bajt?
- Nem - válaszolta Yuuki helyette. - Jól viselkedik, mióta megtudta, hogy a húga úton van.
Kaname gyengéden mosolygott. – Szerencsés a fiunk.
Yuuki összeráncolta a homlokát. - Miért?
- Azért, amiért én is.
A lány elpirult, majd szabad kezével beletúrt bátyja hajába, és a fejét gyengéden az övéhez húzta. Gyengéden megcsókolta őt, mire Kaname belemosolygott a csókjukba, majd a karját Yuuki köré csúsztatva, magához húzta őt addig, amíg a hasa az övéhez nem nyomódott. Elégedetten felsóhajtott, mikor megérezte lányuk rúgását.
- Össze fogod nyomni őt! - kiáltotta aggodalmasan a fiuk, majd megpróbálta eltolni Kanamét, aki kuncogva eleget tett a kérésének.
Yuuki is nevetett, de a nevetés fáradtnak hangzott. Mindkét férfi aggódva ránézett ekkor.
- Gyere, Yuuki - mondta Kaname, megfogva a kezét. - Menjünk be pihenni.
A bátyj bevezette húgát a házba, nyitva hagyva az ajtót a fiának, hogy kövesse őket.
De ahogy a gyerek elindult volna, egy másik vámpír szagát érezte meg a levegőben. Az utca túloldalán lévő sikátor felé fordult, aminek az árnyékában bújt meg egy alak.
A vámpír a falnak volt dőlve, arca és teste nyugodt volt. Egészen addig Yuuki után bámult, míg a lány el nem tűnt a házban, majd ezután a fiú szemeivel találkozott a pillantása. Míg a legtöbb vámpír ekkor elfordulna, ő tartotta a tisztavérű pillantását. De a jelenléte nem volt fenyegető, csak furcsán biztonságosan és megelégedett.
Egy hosszú pillanat után az idegen elfordult. A gyerek még látta utoljára a fehér hajának villanását, mielőtt eltűnt volna.
- Aidou.
A fiú az ajtó felé fordult, ahol Yuuki és Kaname várta őt.
- Gyere be!
Még egy pillanatig habozott, mielőtt elfordult az immár üres sikátortól, és bement a házba a szülei után.