Tizenkilencedik fejezet

- Hol voltál?
Aidou meglepetten felvonta a szemöldökét a kérdésnél. - Kaname nem mondta el neked?
Yuuki megrázta a fejét.
- A veled való árulás ellenére is..., Kaname elismerte, hogy nagyon hűséges vagyok hozzá, és ahelyett, hogy teljes árat kellett volna fizetnem a cselekedeteimért, egy kisebb büntetést kaptam. Eltiltott engem az Akadémiától és Tőled.
Yuuki ezt meglepődés nélkül vette tudomásul, de összeráncolta a homlokát. - Miért jöttél vissza?
Aidou arcán hirtelen felderült egy mosoly, és megpördült lassan, mintha magát mutatná meg. - Mi? Nem is örülsz, hogy látsz?
Yuuki hallgatott.
A fiú mosolya lehervadt a szája szélén. - Csak vicceltem, Yuuki. - Ezután sóhajtott, és hirtelen komollyá vált. - Takuma hívott. Azt mondta, hogy veszély közeleg, ezért itt kell lennem.
Yuuki kissé összerezzent, és bólintott.
Valami átsuhant Aidou szemein, ami az aggodalom és fájdalom keveréke lehetett.
- Azt mondta, hogy te vagy a cél.
- Ha most nem tér vissza az ágyba, nem fog olyan sokáig élni, hogy célponttá válhasson.
Yuuki és Aidou egyszerre ugrottak fel, mivel nem érezték Kaname közeledését.
- Kaname - kezdte Yuuki, de bátyja elhallgatta őt egy durva pillantással.
- Menj vissza az ágyba, Yuuki.
- Oniisama...
- Menj vissza aludni.
A félelem szaladt át Yuukin kissé, és mielőtt elment volna Kaname mellett, kikerülve bátyja pillantását, egy másodpercre még aggódóan Aidoura nézett. Ezután némán visszatért a szobájába.

***
- Mondtam, hogy maradj távol - szólalt meg Kaname érzelemmentesen, de a fenyegetés a hangjában nyilvánvaló volt.
- Yuuki jött hozzám...
- Úgy értettem az Akadémiától.
Aidou arca makacsul megkeményedett. - Úgy gondoltam, hogy talán hasznomat lehetne venni itt.
Kaname arca elsötétedett. - Nem kell segítened Yuuki védelmében. Magam is képes vagyok rá.
- Tényleg ennyire fenyegetlek a jelenlétemmel? - kérdezte Aidou vakmerően.
Hirtelen Kaname keze nagyot csattant Aidou arcán, ahogy megütötte őt.
Néhány másodpercig csönd volt, mielőtt Aidou felemelte volna a fejét. - Ezt igennek vehetem?
Kaname újból felemelte a fejét fenyegetően, mire a szőke hajú vámpír becsukta a szemeit, de a tisztavérű ezúttal nem ütötte meg. Mire Aidou újra felnézett, Kaname már háttal volt neki, és Yuuki szobájába indult.
Aidou felszaladt a lépcsőn a folyosóra, és nézte ahogy Kaname összeszorított öklökkel halad.
- Itt maradhatsz. De ha bármikor is egyedül talállak Yuukival, megöllek.

***
Yuuki az ágyában ült, Kanamére várva, hogy visszatérjen. Félt a haragjától, és tudta, hogy félnie is kell attól, ha bátyja visszatér. Biztosan mérges lesz, hogy itt hagyta őt azért, hogy Aidouval találkozzon.
Yuuki felsóhajtott, és arcát a tenyerébe rejtette.
Amikor felnézett, már nem volt egyedül.

***
- Takuma - mondta Yuuki meglepetten.
- Sajnálom, hogy őrködök feletted, de azt gondoltam, hogy nem kéne egyedül lenned.
Yuuki komoran bólintott. - Köszönöm.
Takuma összerezzent. - Sajnálom, Yuuki. Biztos, hogy nem vagyok most a kedvenced, mivelhogy...
- Ezt meg hogy érted? - kérdezte a lány zavartan.
- Biztos vagyok benne, hogy Kaname mondta már - válaszolt Takuma, szemeiben sajnálat látszódott. - Az én nagyapám az, aki minden mögött áll..., ami Ridóval kapcsolatos.
Yuuki szemei kitágultak, és könnyek kezdtek el gyűlni benne. A hangja remegett, ahogy halkan beszélt. - Nem, nem mondta.
Pillantásaik találkoztak, és Takuma egy fájdalmas arckifejezést vett fel. Tett egy lépést előre, mire a lány csak hátrált. A fiú tekintete a padlóra fordult. - Sajnálom. Gondolom, most biztosan félsz. Tudom, hogy ez milyen nehéz neked.
Yuuki nem szólt egy szót se. A könnyek majdnem kicsordultak a szemeiből, miközben elhaladt Takuma mellett, az ajtó felé, ám a fiú megfogta a lány csuklókát gyengéden, így megállítva őt. - Ma este, még hajnal előtt, mikor mindenki alszik, Shikivel visszamegyünk a nagyapám birtokára.
Könnyek csurogtak le az arcán, mielőtt Yuuki megállíthatta volna azokat. Takuma harcolt az ellenállóképességével, és végül a karjaiba húzta őt. - Melletted kéne lennem, de nem tudok. Sajnálom, Yuuki. - Karjai megfeszültek, ahogy hallotta a lányt zokogni. - Tudod, hogy szeretlek. Nem úgy, mint Kaname... de úgy ,mint egy kedves barát. Nem akarlak bántani..., de nem árulhatom el a saját vérem. Nagyon sajnálom.
Az ajtó kinyílt, és Kaname lassan belépett. Takuma ebben a pillanatban, eltávolódott Yuukitól, és egy sajnálkozó pillantást vetve Kanamére, elindult az ajtó felé.

***
Kaname elhaladt a lelkileg összetört Yuuki mellett, és eközben súrolta a lányt a még mindig meztelen mellkasa és karja. Odament az ágyhoz, és elhúzta a paplant neki. - Gyere az ágyba, Yuuki!
- Nem fogsz kiabálni velem? - kérdezte kifejezéstelen arccal húga.
- Az várhat reggelig.
- Takuma...
- Tudom.
- Elmondta nekem...
- Tudom.
Yuuki felnézett üres szemeivel Kanamére. - Mit fogunk csinálni a nagyapjával?
Kaname ránézett a lányra, és a meglepődöttség nyilvánvaló volt az arcán, mielőtt fel nem vette volna a szokásos üres maszkját. - Ezt hogy érted?
- Ha ő a felelős Rido visszahozásáért... Nem kéne megölnünk?
- Tényleg ezt akarod tenni Takumával? - kérdezte Kaname.
Yuuki összerezzent, ahogy rádöbbent a szavai szándékára. - Ez így nem fair.
- Ez nem egy válasz.
Yuuki egy hosszú másodpercig bámult rá, mielőtt arca meglágyult, és belátta vereségét. - Nem, nem akarom.
Kaname bólintott. - El fogom rendezni a dolgokat a nagyapjával, és mindenki mással aki részt vett ebben.
A lány szemei tágra nyíltak, és könnyek lepték el azokat. - De Takuma...
Kaname nem nézett rá, ahogy húga szavai lassan elhalkultak.
Yuuki hallgatott egy hosszú pillanatig, mielőtt az ágyhoz ment, és leült arra. Kezei az ölében feküdtek, és felnézett bátyjára szomorú, ártatlan szemekkel. - Mi van Ridóval?
Kaname maszkja kissé leesett, mikor összerezzent. - A többiek majd elintézik, ha visszatér.
Yuuki összeráncolta a fejét, és egy kis haragot lehetett látni a szemeiben. - Mit értesz ez alatt?
- Mint már mondtam, gondoskodom a dolgokról, amik Takuma nagyapjához, és a többiekhez kapcsolódnak, ami megköveteli, hogy elhagyjam az Akadémiát. Ugye nem hiszed azt, hogy itthagynálak? Rido sorsa az Esti Tagozatra lesz bízva. Ők fogják megvédeni az Akadémiát, és a Nappali Tagozatos diákokat.
Yuuki felugrott az ágyból, és mikor bátyja utána nyúlt, hogy lenyugtassa, a lány lerázta magáról a kezét. - Nem fogok elmenni! Itt kell maradnom, hogy megvédjem őket! Ez az otthonom! - kiáltott fel dühösen.
Yuuki látta bátyja hideg szemeiben, ahogy a harag erőt vesz az addigi érzelemmentes maszkján. - A te otthonod velem van.
A lány megrázta a fejét, küzdve a könnyekkel, amik ellepték a szemeit.
Kaname hirtelen megragadta őt, és a mellére húzta. Habár Yuuki küzdött ellenne, tudta, hogy semmi esélye. Karjait a fiú felsőtestére fektette, míg bátyja átölelve a hátát, még jobban magához szorította Yuukit. Lehajolt a lányhoz, és száját a füléhez szorította. Lélegzete hideg volt, de mégis olyan volt húga arca és nyaka ellen, mint a tűz. - Amikor eljön az idő, hogy elmenjek, az én oldalamon leszel.
- Nem - mondta Yuuki.
Kaname elengedte, és egyszerűen csak az ágyra ledobta és bámulta őt. Yuuki látta a szemeiben a megbántottságot egy pillanatra, mielőtt bátyja elfordulva nem tett pár lépést hátra. Mikor Kaname újra szembefordult vele, az arcán már a szokásos üres maszk díszelgett.
- Nem, a te otthonod nem velem van. Nem, nem fogsz velem jönni. Szeretném még valamit megtagadni tőlem? - mondta, miközben sötéten kuncogott. A fájdalom ismét látható volt rajta egy pillanatra, mielőtt sóhajtott, és ismét érzelemmentessé tette az arckifejezését.
Yuuki lassan felkelt az ágyról, és bátyja elé állt. Megfogta a kezeit, és a szájához emelte őket. Gyengéden megcsókolta az ujjait, miközben Kaname reakcióját figyelte, akinek ellazultak az izmai, és egy kis sóhaj szökött ki a száján. - Szeretlek - mondta a lány halkan. - Te vagy az egyetlen oka a létezésemnek. De nem mehetek el.
Kaname megrázta a fejét, és szemei összeszűkültek. - Nem adok neked választást.
Figyelmen kívül hagyta Yuukit, ahogy próbált tiltakozni. - Két napon belül indulok. És te az én oldalamon leszel akkor.
Ezután megfogta Yuuki karját, és az ágyba kényszerítette őt. Addig tartotta őt lefogva, míg húga abba nem hagyta a küzdést, és nem mozgolódott. Ekkor meglazította a fogását, majd néhány perc múlva, Yuuki elolvadt a karjaiban és visszaölelt. Kaname lehajolt és szelíden megcsókolta őt. - Szeretlek. Sajnálom, hogy ezt kell tennem.
Yuuki egy szót se szólt.

***
Két nappal később
Yuuki az ágyban feküdt, miközben nézte üresen Kanamét, ahogy az felöltözik, és ruhákat csomagol be az útra. Bátyja nem is zavarta őt segítségért, tudván, hogy még mindig dühös rá, amiért kényszeríti, hogy jöjjön, így biztosan nem működne együtt. Amikor elkészült, a többiek léptek be a szobába, és elvitték a táskákat a várakozó autóban. Kaname megigazította a fekete kabátjának a gallérját, majd Yuukihoz fordult. - Felöltöznél, vagy azt is én tegyem meg neked?
Yuuki rámeredt.
Amikor kicsusszant az ágyból, Kaname elhagyta a szobát, hogy fel tudja venni a neki kikészített fehér, elegáns ruhát, valamint hozzá egy fekete, rövid kabátot. Kaname az ajtó előtt várt rá, majd a lány udvariasan megfogta a karját, és beléptek a folyosóra.
Amíg a többiek elköszöntek tőlük, Kaname és Yuuki beszálltak a kocsiba. Ahogy elhagyták a telket, és elsuhantak az árnyékot adó erdő fái alatt, Yuuki a hátsó ablakhoz szorította az arcát, és nézte, ahogy a többiek egyre kisebbé és kisebbé válnak.
Kaname a vezetőnek beszélt közbe, utasítást adva az útirányról.
Yuuki szíve fájdalmasan dobbantott egyet, ahogy a fák egyre jobban eltakarták az Akadémiát. Ránézett Kanamére, aki ekkor már az ablakon bámult ki.
Yuuki tudta, hogy mit kell tennie. Amennyire szerette Kanamét, annyira nem tudott elmenni.
Hirtelen kinyitotta az ajtót, és kissé megbotlott, ahogy a kocsi hirtelen megállt. Elindult rohanva az Akadémia felé, csak egy pillanatra állt meg, hogy hátranézzen a válla fölött. Kaname őt nézte a hátsó ablakon át, arca dühös volt. De a düh mellett, ott volt a lemondás is. Alig láthatóan bólintott, és a lány boldogan mosolygott rá, ahogy az Akadémia felé haladt.
Kaname visszafordult az ülésén, és amikor a vezető megkérdezte, hogy visszaforduljanak-e, Kaname csak azt mondta neki, hogy vezessen tovább.