Tizenegyedik fejezet

Kaname megállt néhány lépésnyire Yuukitól, és szótlanul meredt rá. Az ereje teljesen leigázta a lányét, olyannyira, hogy húga mozgásképtelenné vált. Kaname összerezzent, mikor találkozott a szemük, és meglátta abban a fájdalmat és az árulást.
A fiú lehajolt, és felemelte testvérét a földről. A lány kis, törékeny teste olyan könnyű volt neki, mint egy tollpihe. Yuuki küzdött a karjai között, és bár Kaname majd' belehalt a gondolatba, hogy bántotta őt, helyes volt a tette. - Nincs jogod ilyen hatáskörben használni az erődet visszaélés céljából, Yuuki.
Yuuki szemei tágra nyíltak, és abba hagyta a küzdelmet, hogy kiszabaduljon. Elfordította a fejét Kanamétől, és a többiekre nézett.
De az, amit látott, fojtogatta a torkát, és könnyeket csalt a szemébe.
Az estisek ott köröztek lassan, próbálva megtartva a hidegvérüket, mintha bármely gyors mozgás zavarodást okozna. Szemük tágra nyílt a félelemtől, őket is meglepte a dolog, ami történt. De még a félelemnél is rosszabb volt az árulás a szemükben, amikor Yuukira néztek.
Kaname óvatosan a lábára állította Yuukit, és a karjait óvóan köré tekerte. A lány nem volt abban biztos, hogy most őt védi meg Kaname az estisektől, vagy őket tőle.
Yuuki gyengéden kibújt Kaname karjai alól, és a bátyja hagyta is ezt neki. Elindult a többiek féle, óvatosan, hogy ne érjen hozzájuk, és figyelmen kívül hagyva azt is, hogy a vámpírok eltávolodnak tőle, ahogy ő egyre közelebb ér hozzájuk. Bizonytalanul, hogy az állát magasan kéne tartani, vagy a földet kéne pásztáznia szégyenében, szemével a céljára összepontosított. Zeróra.
Ő ott ült a földön, a támadók középpontjában, elfeledetten és sokkos állapotban. Yuuki lehajolt hozzá, és megfogta a kezét. Szemei hidegek voltak, és megszólalt: - Menj az Igazgatóhoz, és mondd el neki, hogy mit tettél.
Zero legyőzötten bólintott.
- Kain - mondta Yuuki halkan, és a megszólított azonnal felkapta a fejét. A természetellenesen gyors reagálástól összerezzent a lány. - Kérlek, győződj meg róla, hogy elmegy az Igazgató irodájába. Ez nem egy parancs, ez csak egy kérés. Én... - nyelte Yuuki vissza a könnyeit. - Kérlek.
Kain némán bólintott, majd eltűnt Zeróval együtt a fák rengetegében.

***
Yuuki ezután visszatért Kanaméhoz, és megállt előtte lehajtott fejjel. Bátyja se nem érintette, se nem vigasztalta őt, pedig a lány pont erre vágyott. Erre egy újabb zokogás csúszott ki a száján. Nemcsak, hogy ő visszaélt a hatalmával ma éjjel, még sírt is a többi vámpír előtt. Ez egy bűn volt a tisztavérűek számára.
- Menj vissza a szobádba Yuuki - mondta Kaname. - A büntetésedet később szabom ki.
Yuuki ijedten felkapta a fejét. Számított a szidásra, de büntetésre egyáltalán nem. Kaname tényleg meg tudná büntetni őt?
- Nem! - kiáltott fel Aidou. A tiltakozásának hangerejétől a többiek ijedten felugrottak. Kaname csak bámult rá, míg Yuuki továbbra is a földet pásztázta.
- Nem? - kérdezte Kaname, miközben a fejét oldalra döntötte, és kíváncsian nézte Aidout.
- Ő egy tisztavérű, és jogosult arra, hogy használja az erejét bármikor, amikor akarja...
- Csak azért, mert mi - tisztavérűek - képesek vagyunk használni azt, nem azt jelenti, hogy kell is. - Kaname lenézett Yuukira. Egy pillanat múlva a lány is a szemeibe nézett, és ahogy meglátta abban a hidegséget, visszaindult a kollégiumi szobájába.

***
Yuuki az ágyán ült, és habozva nézett fel, mikor Kaname belépett a szobájába.
A fények már kialudtak a szobában, így a fiú testének legnagyobb része árnyékba burkolózott. De ahol a lány ült az ágyon, oda a hold fényesen ragyogott az ablakon keresztül, mint egy reflektor. Mikor Kaname közeledett húgához a szobában, alakja egyre kivehetőbb lett a sötétben.
- Yuuki.
A lány haragra, dühre és csalódottságra számított. De minden, amit a hangjában hallhatott, az sajnálat és szomorúság volt.
Kaname odaért hozzá, és térdre omlott előtte. Yuuki csak döbbenten ült, miközben bátyja az apró teste köré csúsztatta a kezeit, és fejét a mellére hajtotta.
- Kaname - mondta Yuuki, majd karjaival átölelte a fiú széles vállait, gyengéden tartva őt.
- Sajnálom - suttogta Kaname olyan halkan, hogy alig lehetett érteni. - Meg kellett...
- Tudom - válaszolta Yuuki őszintén, megcsókolva a haját.
Kaname kissé elmozdult tőle. Szemeivel és kezeivel a lány testét ellenőrizte lassan. - Megsérültél? Megsebesítettelek?
Yuuki elkapta a kezét. - Jól vagyok.
Pillantásuk találkozott, és először, Yuuki könnyeket látott bátyja szemében. - Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd bántani foglak.
Yuuki hallgatott, de bólintott egyet megértően.
- Yuuki - suttogta Kaname gyengéden.
- Igen, Oniisama?
- Szeretlek.
- Én is téged.
Kaname hátradőlt, magával húzva Yuukit is. A fiú lefeküdt a földre, miközben Yuuki bámult rá felülről a karjaiban. Kaname lehúzta magához őt addig, míg a homlokuk nem találkozott, majd behunyta a szemét. - Soha többé ne adj okot arra, hogy bántanom kelljelek.
Yuuki szótlanul bólintott.
Kaname még közelebb húzta húga arcát az övéhez, majd ajkait az övéihez nyomta. Yuuki meglepetten próbált hátrálni, de bátyja csak gyorsan visszahúzta magához, majd gyöngéden megcsókolta megint. Egy pillanat múlva, már a lány is viszonozta az érzelmeket, majd egymás karjaiban, összebújva feküdtek a földön.

***
Yuuki a következő este az ágyneműjébe belecsavarodva ébredt és észrevette, hogy Kaname már nem volt ott. Végül a padlóról az ágyában kötöttek ki, hogy aludjanak, de a lány tudta, hogy bátyja már rég elmehetett innen.
Kívülről jött hangok elkapták a figyelmét: fém ajtók húzódása, majd zárak kattanása. Nem volt normális, hogy ilyen hangokat halljon itt az Akadémián.
Odament az ablakhoz, egy takaróval takarva magát - hisz még mindig csak egy hálóing volt rajta -, majd kilesett azon. A látványtól kitágultak a szemei, és a takarót ledobta a vállairól.
Zerót éppen láncokhoz kötve hurcolták egy páncélozott autó felé. A férfiak, akik vitték őt, szintén emberek voltak.
Vadászok.